Bandi Dezső, a 20. század második felének kiemelkedő iparművésze, művészeti írója és fáradhatatlan népművelője, 1919-ben látta meg a napvilágot. Életútja során elkötelezetten szolgálta a művészetet és a kultúrát, különös tekintettel a népművészeti hagyományok megőrzésére és megújítására.
Középiskolai tanulmányait a neves kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégiumban végezte, ahol 1941-ben érettségizett a 12A osztályban, László Tihamér osztályfőnök vezetése alatt. Ezt követően a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tökéletesítette tudását, ahol Sidló Ferenc tanítványaként a szobrászat rejtelmeibe merült el.
Művészi pályafutása elején, a háborús évek árnyékában, már megmutatkozott közösségi elkötelezettsége: az 1943-44-es években helyi ácsokkal együttműködve faragta és állította fel az abásfalvi és ravai háborús emlékműveket, melyek első jelentősebb alkotásai voltak.
A második világháború után Marosvásárhelyen telepedett le, ahol kezdetben rajzot tanított, majd az MNSZ művelődési aktivistájaként bontakoztatta ki sokoldalú tehetségét. 1957-től több mint egy évtizeden át a Népi Alkotások Háza, később pedig a kisipari szövetkezetek Maros tartományi, illetve megyei népművészeti szakirányítójaként tevékenykedett. Ebben a pozícióban mélyrehatóan foglalkozott művészi kerámiával, és új alapokra helyezte az öntevékeny műkedvelő mozgalmakat. Módszeres munkájával – tanfolyamok, kiállítások és módszertani levelezés útján – serkentette a hagyományos háziipari mesterségeket és a falusi ember művészi készségeit. Tevékenységének eredményeként 1963-ra a jelenlegi Maros, Hargita és Kovászna megyék területén már 170 népi alkotási kört irányított, több mint ezer taggal.
Művészeti tömegmozgalmának fő célja a korszerű otthonkép kialakítása és az ember művészi alkotókészségének ápolása volt a korabeli társadalmi feltételek között. Ennek érdekében falun igyekezett új funkcióval és tartalommal megtölteni az akkor még eleven szövés-, fonás-, kötés- és varrástechnikákat. Bátran szállt harcba a fazekas- és faragóközpontok mestereinek munkáiban jelentkező giccses ízléssel szemben. A városi környezetben eközben a különböző képzőművészeti műfajokkal foglalkozó műkedvelést igyekezett az utánzó dilettantizmus szintjéről az eredeti alkotás felé fejleszteni.
Pályafutása későbbi szakaszában a naiv művészeti ágak – festészet, szobrászat – és a szellemi néprajz hagyományainak felkarolására és felfrissítésére vállalkozott. Elméleti indoklását cikksorozatokban fejtette ki, és 1970-től kezdődően a Maros Megyei Művelődési Bizottság füzeteiben egy-egy község népi kultúrájának teljes bemutatásával kísérletezett, szerves keretbe foglalva a vidék művészetének tárgyi és szellemi megnyilvánulásait. Írásait rendszeresen közölte A Hét, az Utunk, az Előre és a Művelődés című lap.
Saját iparművészeti alkotásai között a népi motívumkincsre alapozó kerámiák és szőnyegek emelkedtek ki. Egészen 2004-ig aktívan foglalkozott fiatal fafaragó mesterjelöltekkel és keramikusokkal, átadva nekik gazdag tudását és tapasztalatát. Élettársa Siklódi Katalin volt.
Életének utolsó évében, gyenge egészségi állapota miatt, lányához, Békéscsabára költözött, ahol 2005. július 23-án hunyt el. Emlékét egy virtuális gyertyák fénye is őrzi ezen az oldalon.
Forrás: Mesterséges intelligencia segítségével fogalmazott szöveg múlt hónapban .
Gyertyát gyújt