Brassai Sámuel Líceum Vincze Zoltán

Dokumentumok

Tartalom

Cím

Kik láthatják?

A Farkas utca szerelmese 1971 őszén, a tanévkezdés első napján, a széki iskola ezernél is több tanulója, csoportokba verődve tárgyalta a lesújtó hírt, miszerint legszeretettebb tanárunk, Vincze Zoltán elhagy bennünket és végleg Kolozsvárra költözik. Keserű volt emiatt a szívünk, nem tudtuk neki megbocsátani a hűtlenséget, s mi, leánykák, meg is sirattuk. Csak később tudtuk meg, hogy az elválást ő is megszenvedte, de nem tehetett mást, mert hívta, csábította, s örökre magáénak akarta "a Város", és benne egy hely - a csodálatos Farkas utca. Ez, és benne a Báthory líceum lett az otthona, munkája színtere, kutatásainak célpontja. Történészként és emberként is minden vágya az volt, hogy ezt a szűk helyet, ahol ezer év történelme van összesűrítve, megismertesse az itt élőkkel, a várossal, az érdeklődőkkel, és értékét felmutassa az egész világnak. Később, az EME alpítótgjaként is erre törekedett. Nem magának kutatott. Munkáit, ha kérték, készségesen adta át bárkinek, néha egész táskányi, értékes dokumentumot adott át egy-egy diáknak, hogy abból dolgozatot írjanak. Mert nem magának élt. Akik ismerték, tudják, hogy nem csak tudását hagyta ránk, hanem egész szívét osztotta szét. S ha most szólhatna hozzánk, bizonyára ezt mondaná: Ti, mindannyian, akik itt éltek, jó magyarok, románok, németek, zsidók, cigányok, s akik szeretitek ezt a várost, tegyetek meg mindent azért, hogy megmentsétek az utókornak a gyönyörűséges, csodálatosan szép, kincses Kolozsvárt!Sokunk "Zoli bácsija" volt... Legyen emléke áldott!Szász Rózsika ***IN MEMORIAM  VINCZE ZOLTÁN (1940-2018) Életének 78. évében, 2018. április 5-én elhunyt Vincze Zoltán, az erdélyi művelődéstörténet, kiváltképpen  a   hely-, intézmény- és tudománytörténet jeles képviselője, a Pósta Béla alapította kolozsvári régészeti iskola levéltári iratainak, kallódó dokumentumainak feltárója, történetének avatott krónikása, monográfusa. Vincze Zoltán, teljes nevén Vincze Zoltán Levente, 1940. november 27-én született Bánnfyhunyadon, a Vincze András és Oláh Anna tanítóházaspár negyedik gyermekeként. Középiskolai tanulmányait Kolozsváron végezte, a volt Unitárius Kollégiumban érettségizett 1957-ben, a korabeli tíz osztályos oktatási rendszernek „köszönhetően”.  Így, mint korosztályának annyi képviselője – e sorok íróját is beleértve – még 17. életévének  betöltése előtt megkezdhette egyetemi tanulmányait. Utólag visszatekintve azt is mondhatjuk: szerencsénk volt, mert még beiratkozhattunk az 1872-ben alapított Ferenc József Tudományegyetem szellemi örökösének tekinthető, 1945-ben királyi rendelettel létrehozott magyar tannyelvű kolozsvári Bolyai Tudományegyetemre; három szemesztert ott hallgathattunk, a Marianum épületében helyet kapó bölcsészeti karon. Kollégák, évfolyamtársak  lettünk. Zolika (mindvégig így szólítottuk) a történelem-magyar, én az egyetemes történelem  szakra felvételiztem, más kollégáink a lehetséges harmadik szakot,   Románia történelmét  választották.  Bolyaista státusunknak  nem  sokáig örvendhettünk.  II. évesek voltunk, amikor 1956 eseményeinek és a forradalom iránti szimpátia megnyilvánulások elfojtásának utórezgéseként, 1959 tavaszán a politikai pályáján feltörekvőben lévő Nicolae Ceaușescu, Gheorghe Gheorghiu Dej pártvezér megbízottjaként, úgymond a nemzetiségi kérdés megoldásának és a román-magyar együttélés jobbításának jegyében ellentmondást nem tűrően levezényelte a két önálló kolozsvári egyetem, a magyar tannyelvű Bolyai  és a román Victor Babeș Tudományegyetem egyesítését. Maga a történet nem tartozik ide, de tagadhatatlan, hogy meghatározó élmény volt mindannyiunk számára, akik átéltük. Vincze Zoltán – akárcsak jómagam – régésznek készült, az első lépéseket az archeológia ösvényein egykori kedves tanárunk, a László Gyula-tanítvány Ferenczi István (Pósta Béla kolozsvári iskolaalapító régészprofesszor tanítványa, Ferenczi Sándor fia) oldalán tettük meg. Az ő magával ragadó, régészeti meg a hazai ős- és ókori történelmet taglaló, veretes magyar nyelven, többnyire szabadon tartott előadásain szereztük az első elméleti ismereteket, s az ő ásatásain, Kolozsvár környéki leletmentésein, terepbejárásain tettünk szert a régészeti kutatáshoz fűződő első gyakorlati tapasztalatokra is. Látókörünket dékánunk, Bodor András professzor egyetemes őstörténeti meg az Ókori Kelet, Görögország és Róma történetét tárgyaló előadásai tágították. A szemináriumokat a klasszika filológia végzettségű Bitay Ilona vezette. Már a II. szemeszterben követelmény volt, hogy  a megadott tematika alapján forrásokra és szakirodalomra támaszkodó szemináriumi dolgozatokat készítsünk, azt legépeltessük (!) és egy héttel a prezentálás előtt az évfolyamtársaink rendelkezésére bocsájtsuk.  Az eredményesebb  vita  érdekében a dolgozatokat korreferátumok egészítették ki. A későbbiek során, már mint Babeș-Bolyais  hallgatók kapcsolatba kerültünk olyan kiváló, régész és ős- meg ókoros tanárokkal is, mint Constantin és Hadrian Daicoviciu, Kurt Horedt, Ion I. Russu és olyan kutatókkal, mint pl. Nicolae Vlassa, aki szakkollégiumot is tartott és a nyári szakmai gyakorlat keretében tanásatást is vezetett a Kolozsvár melletti Bácsi-torokban. Korai egyetemre kerülésünket némileg kárpótolta, hogy tanulmányainkat öt éven át folytathattuk, 1962-ben államvizsgáztunk. Vincze Zoltán pályája úgy alakult, hogy kenyerét történelemtanárként kellett megkeresnie. Pedagógusi tevékenységét a mezőségi Széken kezdte (1962-1970), majd Torockón (1970-1974) és Székelykocsárdon (1974-1979) folytatta. A következő tanévtől  Kolozsváron sikerült állást kapnia úgy, hogy a teljes katedra biztosítása érdekében öt éven át három iskolában, az Óvárban működő Zenelíceumban, a hidelvei református templom melletti faipari líceumban és a jóval távolabb fekvő Ipar-utcai ipariskolában kellett tanítania, nemegyszer az órák közötti tíz perces szünetben sietve, fáradtan érkezve, egyik helyről a másikra. Ezután, 1985-től 2001. évi nyugdíjazásáig a Báthory István alapította, ma már a fejedelem  nevét viselő kolozsvári líceumban tanított. Kiváló tanárként tartották számon, nemzedékek soraiban keltette fel és táplálta a történelem, s benne  a nemzeti múlt iránti érdeklődést – túl a tantervi előírásokon. Szokása volt, hogy az óra első felében „leadta” a tankönyv által előírt anyagot, majd felszólította a tanulókat, hogy tegyék el a füzeteket és írószereket. Ez után következett Vincze tanár úr igazi történelem órája. Nagy hangsúlyt fektetett a helytörténet megismerésére és megismertetésére; az I. tanári fokozat megszerzéséért még székelykocsárdi tanárkodása idején  írt szakdolgozatát is ennek a témának, a helytörténeti kutatás szükségességének és lehetőségeinek szentelte. Ekkor már több évi tapasztalat állt mögötte, Széken és Torockón is folytatott ilyen irányú kutatásokat, a munkába diákjait is bevonta. A Széken töltött évek alatt mély benyomást tett rá az egykori királyi város népének egyik máig élő hagyománya,  az 1717. augusztus 24-i, Birtalan (Szent Bertalan)-napi tatárbetörésre és  áldozataira való évenkénti ünnepélyes megemlékezés. A gyászos  eseményről történelmi regényt szeretett volna írni, de az ötlet inkább csak gondolatban foglalkoztatta, nem jutott oda, hogy meg is írja. Torockón adatokat gyűjtött az iskola XVIII-XIX. századi történetéről, kutatta a temető régi sírköveit. Helytörténeti kutatásait Kolozsváron is folytatta, eredményeit oktatói-nevelői munkájában is gyümölcsöztette. Kolozsvárra kerülése után sokszor tartott a városban „élő” történelem órákat, egyes épületek, műemlékek előtt beszélve az alkotókról és alkotásokról, a város látnivalóihoz fűződő eseményekről és személyiségekről, a történelmi háttérről,  nemcsak a történelmi ismereteket gazdagítva, de erősítvén a múltunk értékei iránti megbecsülést is. Amikor erre hivatalosan is lehetőség kínálkozott, magyarságtörténeti tankönyvet írt  (A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai, Kolozsvár, 1999, 2005, társszerző László László),  amit immár több, mint két évtizede haszonnal forgatnak nemcsak Erdély magyar tannyelvű iskoláiban, hanem az iskolafalakon kívül is,   az erdélyi magyarságnak az elmúlt évtizedek hivatalos elnemzetietlenítő politikája nyomán elbizonytalanodó identitástudatát erősítő üzenetének köszönhetően.   Tanári tevékenysége mellett Vincze Zoltán nem adta fel a régészet iránti elkötelezettségét és nem mondott le kutatói terveiről sem. Önálló régész-pályára nem sikerült lépnie de, a körülményekhez okosan alkalmazkodva, diákjai bevonásával számos régészeti tábort szervezett és így támogathatta egykori tanára, Ferenczi István ásatásait, terepkutatásait is.  Az 1960-as évektől rendszeresen közölt ismeretterjesztő cikkeket, művelődéstörténeti írásokat különböző erdélyi lapokban, folyóiratokban (pl. Erdélyi Múzeum, Géniusz, Kalotaszeg, Keresztény Magvető, Korunk, Magiszter, Művelődés, Szabadság, Tanügyi Újság). Torockói tanárkodása alatt helytörténeti adatokat gyűjtött, ezek alapján közölte később tanulmányait a torockói iskoláról és a régi torockói sírkövekről (in: Erdélyi Múzeum 55.  1993/3-4, 34-49; Acta 1997/2, 151-176). Városának múltja is foglalkoztatta: Pillich László és Vetési László mellett társszerzője volt annak a magvas tanulmánynak, ami a kolozsvári magyar hóstáti közösség népesedési és szerkezeti alakulását elemezte az 1899-1980 közötti időszakban (in: Egyed Péter szerk.: Városkutatás. Változó valóság, Bukarest, 1984, 54-111), A kolozsvári Farkas utca. Művelődéstörténeti barangolások (Kolozsvár, 2003) című könyvével  pedig emléket állított a kincses város talán legpatinásabb utcájának. Munkatársa volt a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon IV. és V. 1-2. köteteinek (Bukarest-Kolozsvár, 2002, 2010, főszerkesztő Dávid Gyula): ő írta a  történészekről szóló, illetve a történettudományi tárgykörű szócikkek egy részét. Megjegyzendő, hogy az V/2. kötetben (p. 1168-1169) a Vincze Zoltán életére és munkásságára vonatkozó fontosabb adatokat is megtaláljuk. A rendszerváltozás után Vincze Zoltán alapító tagként tevékenyen részt vett a megújult Erdélyi Múzeum-Egyesület munkájában és alapító tagja volt a romániai magyar régészeket tömörítő Pósta Béla Egyesületnek is, melynek összejövetelein több alkalommal tartott előadást. Érdeklődése ekkor az erdélyi magyar tudomány- és intézménytörténet felé fordult, amiben egykori tanáraink, különösen Ferenczi István és Jakó Zsigmond is ösztönözték, támogatták. Indíttatásukra is, Vincze Zoltán figyelmét mindinkább az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtára múltjának,  különösképpen Pósta Béla kolozsvári régészeti iskolája történetének a feltárására összpontosította. Ferenczi István még utolsó találkozásukkor, nem sokkal 2000. májusában bekövetkezett halála előtt is arra bíztatta Vincze Zoltánt, hogy „írd meg Póstát”! És Vincze Zoltán megírta. Ezt megelőzően, kitartó, mintegy másfél évtizedes aprólékos levéltári és könyvtári kutatásainak eredményeként számos kisebb-nagyobb részlettanulmányt, dokumentumgyűjteményt és kutatói portrét tett közzé. Ezek közül itt csak a legfontosabbakat említhetjük, nem időrendi sorrendben, hanem inkább tematikus csoportosításban. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményeit bemutató kötetben (szerk. Sipos Gábor, Kolozsvár, 2009) részletes tanulmányt közölt Az Érem- és Régiségtárról (p. 69-136) és sajtó alá rendezte Pósta Béla 1910-ben íródott, Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának története című, sokáig rejtőzködő munkáját (Kolozsvár, 2013). Több alkalommal foglalkozott Pósta Béla személyiségével, tevékenységével, aki a Ferenc József Tudományegyetem Régészeti Tanszékének  élére való 1899. évi kinevezésével egyben az egyetem kezelésében lévő Érem- és Régiségtár igazgatója is lett; lásd pl. Pósta Béla-iratok az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának levéltárában (Erdélyi Múzeum 64. 2002/1-2, 25-44), A Keleti Intézet Pósta Béla-i terve (in: Pál Antal Sándor et al. szerk.: Emlékkönyv Kiss András születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kolozsvár, 2003, 640-657), Pósta Béla, a keletkutató régész (in: Gazda József és Szabó Etelka szerk.: Kőrősi Csoma Sándor és a magyar keletkutatás. Kovászna, 2004, 153-183), Pósta Béla (1862-1919) (in: Kovács Kiss Gyöngy szerk.: Hivatás és tudomány. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiemelkedő személyiségei. Kolozsvár, 2009, 399-432).  Számos tanulmányt szentelt a Pósta Béla alapította kolozsvári régészeti iskolának és a Mester tanítványainak is, ezek némelyike már halála után jelent meg, lásd: Pósta Béla és tanítványai (Korunk 2004/1, 58-73), Létay Balázs – derékba tört régészpálya (Keresztény Magvető 2004/1, 35-58), Kovács István, a numizmatikus és régész (Honismeret XXXIV. 2006/1, 14-18), Kovács István, a Székely Nemzeti Múzeum éremtárának rendezője (1916-1944) (Acta Siculica 2016-2017, 333-348, társszerző: Boér Hunor),  Roska Márton régész pokoljárása (Művelődés 69. 2016/3, 24-27), A műemlékvédő Roska Márton (Erdélyi Múzeum 82. 2020/1, 1-9). Méltatta a Pósta-tanítványokat követő régész-nemzedék kiemelkedő alakjait is,  köztük egykori tanárunk, Ferenczi István gazdag – részleteiben még feltárásra, értékelésre váró – munkásságát is (Erdélyi Múzeum 62. 2000/3-4, 325-329). Vincze Zoltán legkiemelkedőbb munkája kétségkívül az a – régi hiányt pótló, már méreteiben is imponáló, több, mint 800 oldalas – monografikus mű, amit másfél évtizedes adatgyűjtés és -rendszerezés  eredményeképpen a kolozsvári régészeti iskola két évtizedes történetéről adott közre: A kolozsvári régészeti iskola a Pósta Béla-korszakban (1899-1919), Kolozsvár, 2014. A könyvet szakkörökben igen elismerően  értékelték (lásd pl. Petruț Dávid, in: Acta Musei Napocensis 51/I. 2014, 225-228; László Attila, in: Archaeologiai Értesítő 143. 2018, 273-282).  Megérdemelten, hisz a kötet jóval többet nyújt annál, mint amit a szerző önértékelése szerint elvárhatnánk, ti. hogy  könyve „jószerével csak adatok egymás mellé állítására vállalkozik. Teszi ezt azzal a szándékkal, hogy a kínálkozó kutatási téma felé irányítsa a mélyszántás gondolatát melengető tudós főket” (lásd p. 10-11). Mégis el kell ismernünk, hogy a szerző fő érdeme  a rengeteg, itt-ott elfekvő információ összegyűjtése, saját szempontú rendszerezése és témakörök szerinti feldolgozása, melynek nyomán sikerült elemeznie és dokumentáltan bemutatnia a kolozsvári régészeti iskola előzményeit, Pósta Béla programját és annak megvalósítását, a Mester és tanítványainak tevékenységét és annak – az EME Érem- és Régiségtára, illetve az Egyetem  Érmészeti és Régészeti Intézete biztosította –  intézményes kereteit, a kolozsvári magyar tudományos műhelyek 1919. évi megszűnésének körülményeit és a Pósta-iskola utóéletét. A kötet további érdeme, hogy nemcsak maga is tartalmaz 112 eredeti dokumentumot, főleg levelezést, de a jegyzetekben, a rendkívül gazdag bibliográfiai hivatkozások mellett megtaláljuk a szövegben százával idézett, a szerző által felkutatott levéltári forrásanyag pontos adatait is, megkönnyítve ezzel mindazok munkáját, akiket – a szerző fentebb idézett szándéka szerint – Vincze Zoltán példája további, elmélyültebb kutatásokra ösztönözne. Néhány további, kész vagy készülőfélben maradt munkája várja, hogy nyomdafestéket lásson. A Tortoma Kiadónál – egy első világháborús sorozat részeként – megjelenés előtt áll Kisemberek a nagy háborúban c. kötete, amit Vincze Zoltán apai nagyszüleinek levelezéséből állított össze. Fiával, Vincze Z. Zoltánnal közösen írt munkája, Roska Márton áldozata,  ami az impérium változás után a folyamatos zaklatások ellenére is majd’ két évtizedig  helyén maradt Pósta-tanítványnak az 1936. novemberi (immár második)  hadbíróság elé állításának körülményeit tárgyalja, az EME-nél várja megjelenését. E rövid méltatásból is kitetszik Vincze Zoltán rendkívül gazdag és változatos, mind tudományos és publicisztikai értékét, mind bőségét tekintve figyelemre méltó, az erdélyi magyar művelődéstörténetet gyarapító életműve.  Munkássága annál inkább elismerést érdemlő, mivel az  egy mondhatni  „egyszemélyes műhely” kitartó működésének az eredménye, melynek során, intézményes háttér nélkül, csupán a maga szorgalmára és családja megértő támogatására számíthatott. Tudományos és oktatói tevékenységének jutalmául Vincze Zoltán számos elismerésben részesült. 2009-ben az Erdélyi Múzeum-Egyesület Gróf Mikó Imre Emlékplakettel tüntette ki, 2013-ban megkapta a Magyar Ezüst Érdemkeresztet, 2014-ben  a Romániai Magyar Pedagógusszövetség Apáczai-Diját, 2015-ben pedig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Kőváry László Díját. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Gróf Mikó Imre Alapítvány Entz Géza Tudományos Díját 2018. márciusának végén, nem sokkal halála előtt  ítélték oda Vincze Zoltánnak, de az elismerést már csak fiai vehették át, 2018. áprilisában. Vincze Zoltán különböző publikációkban szétszórt írásainak összegyűjtése, kéziratban maradt munkáinak közreadása, gazdag életművének, szellemi hagyatékának  felmérése és értékelése még a jövő feladata. Bízunk benne, hogy lesz aki elvégezze, és azt is reméljük, hogy lesz folytatója Vincze Zoltán áldozatos munkájának! Emléke legyen áldott, élete, munkássága legyen követendő példa!                                                                                                                            László Attila

Brassai Sámuel Líceum egykori diákjai 1957 10B

Dokumentumok