Vincze Zoltán, a Kolozsvár és az erdélyi művelődéstörténet iránti mély elkötelezettségéről ismert kiváló történész, régész és pedagógus 1940. november 27-én látta meg a napvilágot Bánffyhunyadon, Vincze András és Oláh Anna tanítóházaspár negyedik gyermekeként. Élete során nem csupán generációk ezreit inspirálta a múlt megismerésére, de fáradhatatlan kutatóként számos jelentős művelődéstörténeti munkával gazdagította Erdély szellemi örökségét.
Középiskolai tanulmányait Kolozsváron végezte, ahol 1957-ben érettségizett a volt Unitárius Kollégiumban, amely akkoriban a mai Brassai Sámuel Líceum elődje volt. Az 10B osztály diákjaként Bartha Béla osztályfőnök irányítása alatt sajátította el az alapokat. Még 17. életévének betöltése előtt felvételt nyert a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemre, ahol történelem-magyar szakon kezdte meg tanulmányait, régésznek készülve. Itt élte át az 1959-es egyetemek egyesítését, mely során a magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetem a román Victor Babeș Tudományegyetemmel olvadt össze. Egyetemi évei alatt Ferenczi István, Bodor András és Bitay Ilona professzorok hatására mélyült el az archeológiában, de kapcsolódott olyan kiváló tanárokhoz és kutatókhoz is, mint Constantin és Hadrian Daicoviciu, Kurt Horedt, vagy Ion I. Russu. 1962-ben sikeres államvizsgát tett.
Pályafutása kezdetén Vincze Zoltán történelemtanárként tevékenykedett. Pedagógusi munkáját Széken kezdte 1962-ben, ahol 1970-ig tanított. Ezt követően Torockón (1970-1974), majd Székelykocsárdon (1974-1979) folytatta a történelem tanítását. 1971 őszén, egy szívszorító döntés után, végleg Kolozsvárra költözött. A város hívta, és benne különösen "a Város" – ahogy Szász Rózsika írta – és a csodálatos Farkas utca. Kolozsvári évei elején, 1979-től 1985-ig, rendkívüli áldozatot hozva, egyszerre három iskolában tanított: az Óvárban működő Zenelíceumban (ma Sigismund Toduță Zenei Főgimnázium), a hidelvei református templom melletti faipari líceumban, és az Ipar-utcai ipariskolában. 1985-től egészen 2001-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig a Báthory István Elméleti Líceumban tevékenykedett.
Vincze Zoltán nem csupán tankönyvi anyagot adott át, hanem igazi "történelem órákat" tartott, elmélyítve diákjaiban a helytörténet és a nemzeti múlt iránti érdeklődést. Gyakran szervezett "élő" történelem órákat Kolozsvár épületei és műemlékei előtt, személyiségekről és eseményekről mesélve. Pedagógiai munkásságának kiemelkedő eredménye az általa társszerzőként jegyzett "A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai" című tankönyv (1999, 2005), mely azóta is alapműnek számít az erdélyi magyar oktatásban és identitástudat erősítésében.
Tanári tevékenysége mellett sosem adta fel kutatói ambícióit. Már az 1960-as évektől publikált ismeretterjesztő és művelődéstörténeti cikkeket olyan rangos lapokban, mint az Erdélyi Múzeum, Korunk, vagy a Művelődés. Helytörténeti kutatásai során adatokat gyűjtött Széken, Torockón, majd Kolozsváron is. Munkásságának egyik fénypontja "A kolozsvári Farkas utca. Művelődéstörténeti barangolások" című könyve (2003), amely emléket állít a város egyik legpatinásabb utcájának. Alapító tagja volt a rendszerváltás után újjászerveződött Erdélyi Múzeum-Egyesületnek és a Pósta Béla Egyesületnek. Érdeklődése ekkoriban az erdélyi magyar tudomány- és intézménytörténet felé fordult, különösen Pósta Béla kolozsvári régészeti iskolájának feltárására. Életművének legkiemelkedőbb darabja "A kolozsvári régészeti iskola a Pósta Béla-korszakban (1899-1919)" című, több mint 800 oldalas monográfia (2014), amely a régészeti szakma széles körű elismerését vívta ki.
Vincze Zoltán gazdag tudományos és oktatói munkásságát számos díjjal és elismeréssel jutalmazták:
* 2009: Erdélyi Múzeum-Egyesület Gróf Mikó Imre Emlékplakett
* 2013: Magyar Ezüst Érdemkereszt
* 2014: Romániai Magyar Pedagógusszövetség Apáczai-Díja
* 2015: Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Kőváry László Díja
* 2018: Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Gróf Mikó Imre Alapítvány Entz Géza Tudományos Díja (posztumusz).
Vincze Zoltán 2018. április 5-én, életének 78. évében hunyt el. Hamvait a kolozsvári Házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomra. Ezen a platformon már 33 gyertyát gyújtottak virtuálisan sírján, mely a rá emlékezők szeretetét és tiszteletét jelzi. Munkásságával, melyet intézményi háttér nélkül, "egyszemélyes műhelyként" végzett, pótolhatatlanul hozzájárult az erdélyi magyar művelődéstörténet gazdagításához.
A róla szóló további információk és publikációk elérhetők a Wikipedián. Ezen a platformon is számos rokona megtalálható, köztük testvére, gyermeke, testvére élettársa, testvére gyermeke, unokája és testvére unokája.
Legyen emléke áldott, munkássága pedig örök példa!
Forrás: Mesterséges intelligencia segítségével fogalmazott szöveg múlt évben .
Gyertyát gyújt