Brassai Sámuel Líceum B. Mária

Dokumentumok

Dokumentum: 1959 - 2019 Élménybeszámoló 60.érettségi találkozó XI.A és XI.B

Tartalom

Cím

Kik láthatják?

Lépj be!  A kilincset nyomd le gondolatban, és lépd át ezt a küszöböt, indulj el, lépkedj fölfelé a jól ismert lépcsőkön.A szép, tágas előcsarnok még csendes most szétnézhetsz jobbra s balra, egy pillanatra hunyd le a szemed és figyelj. Innen tovább csak kövesd a nyomokat és majd mesélek én.Jómagam 10 óra tájban léptem át az öreg kapu küszöbét, de már azzal a tudattal, hogy bizony itt az iskolában számomra ez lesz az utolsó Brassais osztálytalálkozó, ezért talán érthető is, hogy nagyon különleges hangulatban voltam.A bejárati lépcsőn feljutva csendes ürességet találtam, még sehol senki. Szinte lábujjhegyen lépkedtem tovább, nehogy megtörjem a mély csendet.Közben egy furcsa kérdés zakatolt bennem:Hol vagyok?Vajon a diákévekből jól ismert, emlékeinkben elevenen élő Iskolánk szép épületében – vagy csupán egy újféle felekezeti Intézetben, ahol sajnos „a falakon kívül” a régivel már nincs semmi közös.– hiszen a mi időnkben innen hatóságilag ki volt tiltva az  Isten neve.Az előtérben megláttam felállítva a XI.A szép, nagy tablóját, mellette a XI.B kicsinyített tablócskáját is – de ezenkívül nem is volt más jele annak, hogy itt ma valamilyen különleges eseményre kerülne sor, pedig ugye egy 60. éves érettségi találkozó nem is olyan hétköznapi dolog.Még az is jó volt, hogy a »JuZsukások« egyáltalán befogadtak oda minket. Köszönet nekik érte és egyen Hála Istennek!Hát így, aztán csendesen elindultam a „Biológia Szertár” felé, ahová minket beosztottak 11 órától „Osztályfőnökire”  de az zárva volt.Több ajtón is bekukkintva mindenütt csak foglalt termeket találtam.Visszakanyarodva a főbejárat felé – benéztem a mosdóba: szép tiszta volt. Onnan már lefelé mentem, mert az udvart is látni akartam üresen.Azután, mert korai volt még az idő, úgy gondoltam, a Fő-kapuval szemben leülök én a lépcsőre, hogy onnan majd szemmel tarthassam az érkezőket. De Ők a véndiákok még nem jöttek.Lépcsőn ülveA még teljesen csendes és üresnek tűnő előcsarnokban kissé elméláztam  és közben még arra is gondoltam, hogy mennyi-mindent kaptam itt én. S mit nem? Mert 1959-ig nem volt itt tájékoztatás arról, hogy mi,  Emberek, valójában „csak átutazók vagyunk ezen a Földön”.Azért, mintha mégis-mégis sejtettem volna erről valamit, mert 1969-ben a Holdra-leszálló Űr-ruhás lényeket látva az volt az érzésem, hogy valami ilyes-félék lehetünk mi is: földön ragadt szkafanderesek  akik elfeledve eredetüket, itt jól berendezkedtek és már nem is keresik a hazatérés lehetőségét, éppen csak ápolgatják céltalanul Űrruháikat.De a mi jó Tanáraink java része csak 30–45 év közötti lehetett még akkor, és így is túlszárnyalták az adott lehetőségeket. Sok víznek kellett lefolynia még a Dunán is, amíg a „Végső Valóság”-ról, meg az „Élő Univerzum”-ról stb. könyvek már megjelenhettek, és biza elég későn, nem is volt könnyű ezeket mind megemészteni. Erről most valahogyan eszembe jutott Bubeszke Édler – aki egyszer jó meglepetésszerűen felhívott telefonon a szomszédos Almásfüzitőről – és kedvesen érdeklődött:Pannika drága, mit csinálsz Te ott a Pilisi hegyekben? 
– Hát Bubika, amikor csak tehetem, én tanulok, már a sok kis Öregem mellett. 
– Mit mondtál, mit csinálsz? 
– Mit tanulsz Te most drágaságom? 
– Hát-hát, bepótolgatnám a hiányosságaimat. Tudod, hogy nem voltam éltanuló, csak arra figyeltem mindig, ami érdekelt, és mostanság ilyesmi bőven zúdul reám. Tanulom az életet s a halált ami persze roppant titokzatos, de érdekes.Meg mindig Lépcsőn ülve– azért oda, a régi Brassai lépcsőihez még vissza kell térnem, hogy folytatni tudjam a történetet és számvetésemet... az előcsarnokba, ahol elméláztam... ~ mert közben még arra is gondoltam, hogy vajon én, a Donátról s onnan a Szamos partról mi fontosat hozhattam magammal, amikor először beléptem ennek az iskolának a kapuján, mivel tudtam én „adózni” itt?Hihetetlen, de most csak egy híres név jutott eszembe… amit belénk vésett 5. osztályban Vízi Menyhért igazgatóbácsi, az egyetlen magyar órán, amikor nálunk helyettesített – mert Ő minket nem tanított... A magas, szikár és komoly székely ember odaállt a régies, hagyományos, fekete-kecskelábú iskolatábla mellé – szembe velünk – krétával a kezében, és azt mondta: „Gyerekek, amit most felírok erre a táblára… azt nagyon jól jegyezzétek meg, hogy majd végigkísérjen benneteket egy egész életen…” ... valahogy így szólt az Úr... és a fekete tábla felé fordulva óriás betűkkel felrótta oda... gyönyörű zsinór-írással… miközben kibetűzve mondta:ShakespeareElfelejteni nem lehetett – ám segített mindenben felismerni ezt az üzenetet:„Színház az egész világ, 
És színész benne minden férfi és nő: 
Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár 
Életében.”felkészített arra, hogy ebben a világban játszani kell, s nem komédiázni.A lépcsőn ülve, időközben meg is elevenedett a világ színház, az iskolánk díszes előcsarnoka régi és új jelenetek színterévé változott. Mintha látni véltem volna – lelki szemeim előtt – hajdani ismerősöket ellibbenő-tűnő árnyalakokat.„Fel-lépőket, le-lépőket”. Elsőként Matildka jelent meg őszes, fonott hajkoszorújával. Ó, a szigorú naccságos Wiserné, aki egyszer pont ott talált ránk, ahol én most ültem, és idegesen rikácsolt felénk: Hol a hajpánt? Hol van a hajpánt, kisasszonyok? Minket – a szaladva menekülőket – hajkurászott le-fel az emeleti lépcsőkön, futott utánunk, hogy nyakoncsíphessen, majd kimerülten csak annyit sipítozott „hiába menekültök, úgyis meg fogom jegyezni a neveteket!” De most Ő már sietősen lelépett, szegény Matildka köddé vált.Azután jöttek a „fehérköpenyesek” – mutogatós pálcájával Árkossy úr, majd vonultak ide-oda hatalmas katalógusokkal a többiek, óra után / óra előtt. A fizikumból kilépett szódásüvegű okuláréjával Heinrich úr – majd Somay meg a fényes-hajú Papp Zoli, aki az estiben tanított minket, és jött a nagy dohányos „Csili-Csala bácsi” – no és csattogtatójával a marcona Bartha Úr. Lassacskán feltűntek egy-egy pillanatra mindannyian. Igazgatók is így előkerült a két székely jó barát is „Dini és Karcsika”, és azért még átfutott egy röpke-villanásra Oszláts tanár-úr is a szembeni Hubertusz-ból, mert ő legszívesebben ott tartotta volt meg „biológia óráit”. A nyakkendősök sem maradtak el – fellépdeltek mellettem a lépcsőn észre sem vettek – franciás eleganciával és műveltséggel Sinka Zoltán meg a komolykás Ősz Dénes urak.Ám közben jöttek sorra jelenésre az érdekes hölgyek is: a törékeny Albu Kamilla, a kis Edith Piaff  a méltóságos de kedves dáma, Demeterné latin tanárnőnk, a szépséges Doina, aki mondta volt egyszer kiakadva: „Voi habar n-aveti de gramatica” – meg Ditróinéni és a szép, nagy… szemeivel Piroska és megjelent rajzeszközeivel a fáradhatatlan Váczymama akkor alig 45 évesen.Velük még előre tört sok érdekes – a tanulástól független – régi kis eset. Ott pár percig „láthattam” újra Őket – s a Diákokat. Jó volt emlékezni rájuk, és mintha olyan régi kürtös kalács illat terjengett volna a jelen légterében.Révedezésemet viszont hirtelen megszakította egy megszólaló mély, nyugodt hang, ami a portásfülke felől érkezett:„Padok is vannak, ahová le lehetne ülni!”Azt hittem, a Portás bácsi ül ott az ajtóban egy kis széken – de tévedtem…S ha már felébresztett, fel is álltam a lépcsőről, hogy illendően átvonuljak a bejárat melletti padra – közben kiderült, hogy Bázsa Öcsi ült ott a Portában.Ahogy közeledett a 11 óra, a kissé csikorgó Nagy Kapun kezdtek belépegetni a régi osztálytársak – a Véndiákok – ragyogó arccal, mosolygósan.Egyik-másik kissé megilletődve… némelyik kissé nehezebben mozogva, de mindenki örvendezve érkezett, és kezdte keresni az „ismerősöket”.Az első Űrhajósok között Somogyi Gyuszi is megérkezett, hátán az Ő jól működő légzsákjával… jött, mint egy kis katicabogár… azután megjöttek Móráék… Bíró, Szigeti, Péter…. Szőcs, Geréb, Guráth, Málnási stb.Üdvözlések és bemutatkozások után a nép csoportokba verődött, és az addigi csend helyett zsongás töltötte be a szép előcsarnokot...Fotózás ügyben következett a főfogás – az összkép megvalósítása. Döntéshozatal után 29 + 1 „F.Gy.Tag-94.” – kivonultunk az udvarra… volt is nagy szervezkedés A + B közösen, de külön is több változatban, és lett sok egyéni kép a saját gépeken.Talán észrevetted középen a fess, hősies díszvendéget: Finta Gyula tanár urat is.És azután meg irány… valahová… onnan meg a kiszabott helyeinkre.Ezután jött az oszoly, de nem a saját osztálytermeinkbe, ilyen óra most már nem volt. Mindenki feldobott jókedvében volt, és frissen-üdén várta a fejleményeket.Itt nálunk valami „vegyi-üzem” félébe… ahova bevonultunk. Miután jól szemrevételeztük egymást, és elhelyezkedtünk az asztalok mellett, Sziget Laci vállalt kiállást – üdvözölte az Egybegyűlteket –, és nagy zsibongás kíséretében átadta mindenkinek személyesen – címzett és címeres borítékban – a »60. Brassai Emléklapot«.Na de AKKOR jött már egy igazi meglepetés – a mindig kedves és nevetős Török Ildikó elővette táskájából az aznapi újságot, és mondta-mondta, milyen öröm érte Őt is ma reggel. Azután – könnyezve, mélyen meghatódva, majdnem zokogva – elkezdte felolvasni Málnási Feri megemlékező sorait.… és ott XI.Bésnek szeme nem maradt szárazon... Viszont következett hamar másik meglepetés: akadt egy bátor vitéz – Péter Marci –, aki merészelte felmondani az Ady versét: »Üzenet egykori iskolámhoz«. Majd megkezdődtek a Véndiákos beszámolók. Az osztálynévsor szerint az első „felelő” Bagosy volt – aki tőle szokatlan gyengéd örömmel, ragyogó arccal tette meg a nagy bejelentést:„Én vagyok a LEGFIATALABB – Nagytata – megszületett 1 éve az unokám!”Ezzel persze helyreállította a jó hangulatot... volt is nevetés…Becker nem kívánt szólni semmit: „belőle elegetek lehetett már” – mert a »75.« évünk óta minden élőt körbejárva volt már bőséges tájékoztatása.Bakó bejelentette, hogy ők is áttelepültek Magyarországra, a fiúk közelébe.Örömmel hallgattuk, hogy Török Ildikó férjével szép utazásokon vesz részt, és azt is csak most tudtuk meg, hogy közöttünk Ő az egyetlen unitárius vallású, és hogy nehéz szívvel jött át a Brassaiba – Marosvásárhelyről. Később meg azt bánta, hogy nem hamarabb… mert nagyon megszerette. Újdonság volt még, hogy Éva-Tita egybekelt Móra doktorral, és Jucikának tehetséges zeneművész lett a nagyobbik unokája – a kisebbik is ügyes gyerek. Számunkra kevésbé volt örvendetes a Szigeti Laci bejelentése, hogy szándékukban áll Amerikába költözni – ez szerencsésen meg is történt azóta. Édler Bubi biztatóan tudott mesélni arról, hogy a súlyos agyvérzés után is teljesen fel lehet épülni, és lehet a család jószolgálatában megmaradni. Dénes Ilike még fenntartja orvosi praxisát – Bíró Bélát derűsen tartja a sok aranyos kis unoka – Czondi Pista szépen felkutatta hős katonai ősét, talán Isonzónál? – ahol nagy élményben volt része; ezzel is oldotta özvegységének búját-magányát. Pálfy Öcsi júniusban még csak gondban volt beteg felesége miatt, de augusztus végén már megözvegyült. Ő jól van – most lehet, hogy a Kolozsvárra visszatérés mellett fog dönteni; ott él a testvére, aki hívja… A hazatérés gondolata engem is foglalkoztat évek óta, »80«-ig döntenem kell. Péter Marci ragyogó jó erőben, jó kedélyben van – Ő az otthoni szolgálatos. Talán még ott a hátsó asztaloknál egyesek mondogathattak valamiket –? – Hunyadi MUKI és GYUSZI Somogyi, de mindent én sem hallottam.Mukici vidám volt, jól nézett ki  Gyuszika is, bár eléggé megvékonyodott. A jelenlévők látszatra még jó egészségnek örvendenek, Hála Istennek!Azért neked most kicsit besúgom a bandát – tudd meg Te is, hogy ezek a Véndiákok fegyelmezetlenek voltak – mindenki egyszerre beszélt. Laci szegény nem is tudta túlharsogni „zajongókat”, és voltak lógósok is, akik kimentek egy kicsit cigizni „óra alatt”... aztán meg eltűntek, tán valami bárban... De minden éppen így volt jól...Nagy Zsuzsát, Both Mártát és Köblös Andrist vártuk a találkozóra, de ők minden jelzés nélkül távol maradtak – sajnos nem kaptunk hírt azóta sem.Tóth Ildikó utolsó napokig reménykedett, hogy eljöhet – orvosa lebeszélte... Deesi Imréről – bejelentettem az óra elején, hogy neki távkapcsolat-felvételi szándékai vannak – az kár, hogy ez technikai okokból nem válhatott valóra, de azt mégis tudtuk, hogy akkor gondolatban ott mászkált közöttünk.Arról nincs hírem, hogy Domjánschitz Béla megkapta volna a neki réges-régen postázott »60. B.S.« Emléklapot – de Ő maga sejthetően jól van, a kanadai hóban.Szeretnék most még valamit átadni a Fiúknak – a XI.B. Lányainak nevében – egy őszinte köszönetet azért, hogy olyan nagyon rendes társaink voltatok.Egyen-egyenként minden elismerést megérdemeltek a lovagias, tisztelettudó magatartásért, amit „víg kamaszkorotokban” is tanúsítottatok irántunk – néha akár egy kis velejáró csodálattal is vegyesen – az is hasznunkra vált.Csak szeretettel és mindenkor együttérzéssel tudunk gondolni Rátok.»Isten éltessen Benneteket Bések + Ások egészségben, derűsen sokáig!«

Ünnepelés közösen

Osztály-találkozónk ideje gyorsan lejárt. A közeli vendéglátó helyszínére csapatokban sétáltunk át, már a házastársakkal közösen  az ÁGAPÉ  Mátyás Király nagytermébe, ahol kedvesen fogadtak.Egy kis korty pezsgő után kicsit szétnéztünk az ebédlőben, mert volt több kérésünk is: legyenek az asztalok szépen megterítve pünkösdi pirosban díszelegve, gyertyákkal – rózsákkal. Meg is tették, ahogy tőlük tellett.Aztán már igyekeztünk mielőbb kényelmesen elhelyezkedni mi is, mert 14 órára alaposan megéhezett a vidám diáksereg.Helyben lehetséges volt egyénileg rendelni bemelegítő italokat, és persze volt is rá igény. Ám ahol mi foglaltunk helyet – Nagy Bélával – ott valami becsempészett prémium is járt, Bázsa Öcsi speciális pálinkafőzdéjéből az üzlet szigorúan tiltó szabályzata ellenére.Öcsi már ott az iskola portán ezt a terhet viselte magánál nagy kajánul.A menüre nem is térek ki, az feledhető ami fontosabb, az a kedves baráti hangulat, aminek emléke megmaradhat, ha néha-néha gondolnánk még rá.Szóval a gyakori koccintgatások jót tettek, hamar megindult a vándorlás ide-oda az asztaloknál… a székek között... sok beszélgetés-csevegés mellett a zenélésre már nem is tartottunk igényt; próbáltuk, de inkább zavaró volt.Kávék és cigarettaszünetek után a csillagszórós finom torták is megérkeztek azután kezdődött az elszámolás, amit Marci és N. Béla közösen intézett.Közben szép lassacskán beesteledett 20:30 körül az ünneplésnek vége lett.A díszes társaság csendesen szétszivárgott  mindenkit várt az ágyikója, és az eseménynek nyoma sem maradt elmúlt ez is, mint a tűzijáték.Kolozsváron kellemes, nyárias este volt és PanniCiCa dudorászva, csendben elindult a Dónát út felé Pá! Pá!

Isten veletek!

Brassai Sámuel Líceum egykori diákjai 1959 11B

Dokumentumok